Tekintettel arra, hogy az elmúlt napokban számtalan, az előadás szakmai részét legjobb indulattal is csupán minimális odafigyeléssel elemző írás jelent meg az egyik leghíresebb magyar rockopera új bemutatójáról, megpróbálkozom egy hiánypótló összefoglalóval. Premisszáim közé tartozik, hogy az István, a király zenéje és szövege kiváló minőségű alapanyag, valamint, hogy a rockopera műfaja rendkívül kockázatos és kivételes szakmai hozzáértést igényel mind zenei, mind rendezői, mind színészi oldalról. Ugyanakkor, bár nagyon lelkesedem az eredeti Varga-Vikidál-Feró-Bill szereposztásért, nem zárkózom el alapból ősorthodox rajongó módjára attól, hogy mások máshogyan énekeljék a dalokat, akár még jobban is. Fontosnak tartom továbbá megemlíteni, hogy a Szörényi-Bródy-Boldizsár darabot Magyarországon eddig még nem mutatták be élő nagyzenekari (egy szimfonikus és egy rockzenekar) kísérettel, amelynek színvonalas megvalósítása minden szinten komoly technikai kihívás.
kép forrása: musicalinfo.hu
Amikor felröppent a hír, hogy Alföldi Róbert megrendezi az IK-t, rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogy kik fogják játszani a főbb szerepeket. Olyan magyar előadókat próbáltam meg gondolatban keresni, akik - amellett, hogy nevükkel rentábilissé teszik egy monstreprodukció finanszírozását - kimagasló énekesi és színészi képességekkel rendelkeznek. Azt, hogy nem jutott eszembe egy ilyen név sem, még magyarázhatnánk szimpla tájékozatlansággal, sajnos azonban, mint utóbb kiderült, előre vetítette azt a súlyos kompromisszumot, amit Alföldiék kötöttek a szereposztás során.
Az IK ének szempontból igen nehéz rockopera, azonban az alapanyag színvonala miatt ha tisztességesen eljátsszák és eléneklik a dalokat, akkor máris működik. Nem véletlen, hogy egyes dalait Vikidálék rockbuliban is tolták, zenekarral, színészkedés nélkül, koncertszerűen. A rockoperában a legfontosabb dolog - ahogyan az operában is - a zene, azaz a hangszeres kíséret és az ének. Ezután kell következzék a látvány, a dramaturgia, a díszlet, a koreográfia. Ennek a fontossági sorrendnek a felborítása komoly kockázatokat hordoz magában és sajnos az Alföldi-féle előadás csupán részben volt képes ezeket a kockázatokat kezelni. Számomra ugyanis a legkevesebb kompromisszum pont azokban a részekben volt, amik szerintem kevésbé fontosak, így remek volt a díszlet, a jelmez, helyenként döcögött, de általában érthető volt a dramaturgia, jók voltak a táncok, a fények, a szimbolikát is érdekesnek találtam. Azonban mint kiderült, a dalok kiváló előadása nem csupán elégséges, hanem szükséges feltétele is lett volna egy kifogástalan IK-nak, amely azonban, mint már sokak megírták, sajnos elmaradt. Helyette kaptunk egy számos szempontból szerethető, szakmailag sok értékelhető részt és néhány valóban erősebb pillanatot is tartalmazó, összegészében azonban inkább közepes előadást.
A minőségi alapanyagnak köszönhetően, a darab színvonalát döntően befolyásolja a szereposztás, hiszen megfelelő szereplőkkel már minimális rendezői instruálás mellett is élvezhető előadás érhető el. A kevésbé alkalmas művészek castingolását ugyanakkor aligha lehet kompenzálni, az éneklés, mint említettem egy rockoperában megkerülhetetlen prioritás. Önmagában a tény, hogy a Nemzeti Színház fél gárdája - neves színházi, film- és szinkronszínészekkel - felvonul egy rockoperában, még nem jelent semmit. Tudjuk, hogy a tengeren túlon számtalan hollywoodi sztár énekel professzionális színvonalon Jack Blacktől John C. Reilly-n keresztül Hugh Jackman-en át Robert Downey Jr.-ig. Azonban, hogy az amúgy színpadon és szinkronban is kiváló művészek mindegyikét sikerült arról meggyőzni, hogy képesek elénekelni egy profi énekest kívánó szerepet, az előadást hallgatva több alkalommal komoly döbbenetet okoz. Különösen fájó, hogy László Zsolt (Asztrik), Blaskó Péter (Géza, Regős) és Udvaros Dorottya (Sarolt) köztudottan kiváló színészi-előadói eszközei sem képesek kompenzálni énektechnikai hiányosságaikat, hogyan is tudnák, más a fegyvernem. Hiába a fölényes matektudás, ha történelemből írunk zh-t. Márpedig az említett többször díjazott művészek éneklése - Udvaros néhány jobb pillanatát leszámítva - meg sem közelíti a tőlük megszokott és egy IK nehézségű rockoperához is szükséges előadói színvonalat.
kép forrása: MTI
A magam részéről teljesen vállalható kompromisszumnak tartom Feke Pált (István) és Stohl Andrást (Koppány), akikből ráadásul egy zeneileg érzékenyebb rendezéssel és hosszabb felkészüléssel lényegesen többet ki lehetett volna hozni. Stohl András szerintem a produkció egyik legerősebb láncszeme, kisugárzása a színpadon kimagaslik, énekhangja erős és jórészt stabil, ugyanakkor a többiekéhez képest kifejező is. Feke kiváló énekes, és bár érződik a megfelelő ének-előadási (rendezői) instrukciók hiánya, ő azon kevesek egyike, akiért nem kell folymatosan izgulnunk, hogy vajon eltalálja-e a magas hangot, be tud-e lépni a nehéz részekben. Tompos Kátya (Réka), Szemenyei János (Laborc), Novák Péter (Táltos) szintén jól felkészült énekesek, remek színpadi jelenléttel. Teljesítményük összességében még akkor is a legjobbak közé sorolható, ha az amúgy rutinos frontember Nováknak olykor meggyűlik a baja néhány, virtuozitást igénylően magas hanggal.
A kísérő zenekarok munkája rendkívül nagyot dob a produkció összképén, hiszen a szimfonikus és a rockzenekar játékilag és hangzásilag is nagyon együtt van, erőteljes megszólalásuk nélkül az előadás sokat veszítene élvezhetőségből. Ez a karmester és a zenészek mellett az eredeti hangszerelés (Mártha István) érdeme is, illetve a megfelelő hangtechnikáé, ami magyar viszonyokhoz képest átlagon felüli színvonalon teljesít.
Bár a főpróbán még akadt szövegbeli tévesztés, feltűnő hangszeres gigszer és több zenekari-énekesi szétesés is, ezek nem befolyásolták lényegét tekintve a produkciót, és a főelőadások előtt gondolom hasznos tanulságokat szolgáltatnak.
A darab érdemeit a végre élőben megszólaló, az eredeti hangszerelést remekül előadó zenekari kíséretben, a néhány kiváló mellékszereplőben és a tisztességgel teljesítő főszereplőkben találom felfedezni, a koreográfia, a díszlet és a jelmezek, tehát a jó látvány mellett. A hiányosságokat egyes mellékszereplők énekteljesítményében és a főszereplők képességeinek korlátozott kihasználtságában, a megfelelő zenei rendezés hiányában látom. A végeredmény számomra egy a közepes és a jó közötti előadás (3/4), amely a néhány gyenge, sőt néha sajnos kifejezetten kínos pillanat ellenére is nagyrészt élvezhető. És sokkal jobb, mint tévében.
